Egy nő bevásárlás közben egy áru címkéjét nézi.

Az élelmiszeripar zsoldjában álló dietetikusok szlogenjét – miszerint egészségtelen étel nincs, csak egészségtelen életmód és táplálkozás – immár a „hivatalos” politika sem hiszi el: erre utalnak az ágazat megreformálására irányuló, mostanában sűrűsödő adminisztratív intézkedések.

Ha azonban valaki személyesen szeretné kézbe venni a sorsát, és „alulról építkező” ételreformba fogna, rendre beleütközik az információhiány, illetve a tudatos félretájékoztatás falaiba.

Itt van például a szója, amely – szójalecitin, „növényi zsiradék” vagy töltőanyag formájában – a csokoládéktól a felvágottakig számtalan hétköznapi eledelünkben benne van. A szójatartalmat a csomagoláson többnyire jelölik is – de az a tény, hogy a globális szójaforgalom háromnegyede génkezelt, és a hagyományos, illetve a módosított génkészletű szóját keverve, megkülönböztetés nélkül használják fel, már sehol sem szerepel a tájékoztatásban. Holott, ha a tényekhez ragaszkodnánk, valójában minden tábla csokira rá lehetne írni: génkezelt élelmiszer.

Hasonlóan bonyolult a mesterséges édesítőszerek (a különféle diétás, light és egyéb reformeledelek nélkülözhetetlen összetevői) problematikája is. Az aspartam, acesulfam, fenilalanin, nátriumciklamát és egyéb szintetikus édességek felé a kormányok adminisztratív eszközökkel – a cukortartalom kötelező feltüntetésével és kiemelt adóztatásával – is orientálják a keresletet. Tudomást sem véve arról, hogy a szóban forgó anyagok egészségügyi kockázatai vetekednek a finomított répacukoréval: számos neurodegeneratív betegséggel kapcsolatba hozhatók, és a rákkeltő hatásukat sem lehet egyértelműen kizárni. Mindebből azonban az egyszerű fogyasztó többnyire csak annyit tud meg a csomagolást böngészve, hogy ő most egészségtudatosan táplálkozik, mert csökkenti a cukorbevitelt.

Önmagában a cukorral egyébként nem lenne gond – a „kártevő” a cukorrépából készülő finomított (fehér) répacukor. A nádcukor, illetve a répából gyártott, de az előállítás egyik köztes fázisából származó barna cukor a fogak és az elhízás szempontjából is kevéssé veszélyes – utóbbi persze csak akkor, ha nem hamisítják. „Barna” cukrot fehér cukorból is könnyen elő lehet állítani egy kis maláta vagy pótkávé segítségével, vagyis ugyanazon az úton, ahogyan a „műbarnakenyereket” gyártják. A látszólag értelmetlen eljárásoknak gazdasági magyarázatuk van: ami barna, az a közvélekedés szerint egészségesebb, tehát drágábban lehet eladni.

A hasonló élelmiszer-ipari trükkök száma szinte végtelen. A száz százalékos narancslében például nem a narancs-, hanem a gyümölcstartalom garantált: többféle gyümölcs szárazanyag-tartalmát keverik össze vízzel, a narancsízt (jó esetben) a narancshéjból kinyert aroma biztosítja. A – papíron – szintén 100 százalékos paradicsomlében pedig újabban só, sőt olykor cukor (!) is van, amely, úgy tűnik, a gyártók logikáját nem zavarja. (Bár azt a kérdést nyitva hagyja, hogyan is jön ki így a 100 százalék.)

Az igazán durva dolgok sosem kerülnek rá a címkére. Például az, hogy mennyi antibiotikumot, hormont, esetleg magas dioxintartalmú ipari hulladékot fogyasztott el a tehén, mielőtt a teje, illetve a húsa a boltba került. Hogy csont- és halliszten, illetve egyéb mesterséges tápokon nőtt-e fel a tyúk, amely a tojást tojta, vagy hogy mennyi növényvédőszer, éréskésleltető és -gyorsító került a banánba, amíg a termőhelyről a sokszor kontinenseken átívelő élelmiszerláncban a fogyasztóig jutott.

Mindebből az is következik, hogy még a leginkább jó szándékú és végiggondolt címkézési reformnak is korlátozott hatása lehet az egészségre. Az ipar továbbra is szinte azt nyom le a torkunkon, amit akar.

Forrás: nol.hu

Leave a comment

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*